Tar Sándor: A mi utcánk

„Az utca harminc-negyven ház a falu szélén, az elején kocsma és buszmegálló, lakóinak fele nyugdíjas vagy munkanélküli segélyből él, azt se tudják, hogyan. Kisebb-nagyobb családi házak, van hozzá mindenkinek egy kis kertje, néhánynak földje is, de nem mennek semmire.”

Tar Sándor A mi utcánk című kötete 1995-ben jelent meg a Magvető Kiadó gondozásában. Ám az ikonikus karakterekkel az olvasók már korábban, a Beszélő hasábjain is találkozhattak. Az eredetileg folytatásokban közölt szociografikus portrék idővel egyre sűrűbb történetszálat alkottak, szegmenseik összekapcsolódtak, összekötötte őket a Görbe/Ságvári/Radnóti utca, így alkottak végül egy harminc elbeszélést tartalmazó novellafűzért, mely regényként is olvasható.

A helyszín egy Debrecen környéki falu peremén árválkodó görbe utca. Lakói a munkanélküli falusivá lett szocialista nehézipar szolgái, az első generációs városi proletárok. Gyökértelen csellengők, félúton a paraszti és a munkás réteg közé szorulva.

„Apánk meg nagyapánk még mindenkinek tudott adni egy kis darab földet, házat. Az volt a dolgunk, hogy szerezzünk hozzá, törekedjünk, hogy majd mi is tudjunk adni a mi gyerekeinknek. Na, ez nem úgy lett. Jött a téesz, a fiatalja meg elment, semmi nélkül, bányába, építkezésre, kohásznak, a legtöbb ott is maradt. Aztán mentek megint, akik azután születtek, iskolára, gyárba, Debrecenbe, Pestre, ki hova, most meg jönnek vissza éhesen, üres kézzel. Isznak, tekeregnek. Kártyáznak. Élnek az öregek nyakán, és várják a postást. A segélyt.”

„Fiatal, szép, erős emberek itt henyélnek az ablak alatt, néznek kifelé, vagy az utcán ténferegnek, nem lelnek semmi dolgot. Kapálni már nem akar senki. Tehenet fejni, disznót etetni se. Szekérre nem ül, inkább megy mellette gyalog vagy biciklivel. Veszekednek otthon az asszonnyal, szülővel, válnak. Ott vannak a szép, új házak, van, amelyik hatszobás, emeletes, rajta a rengeteg adósság, az ember munka nélkül, akkor a gyerekek, csinálták, szerződtek, hogy majd így, majd úgy, most meg sehol semmi, csak a szar füstöl. Akkor a menyecske egyszer csak megunja, fogja magát, és elválnak. Ez megy máma. A ház meg eladó. De kinek?”

A kilátástalan állapotból nem tudnak kievickélni, csupán az alkohol adta bódultság ad vigaszt a nincstelenségre, a felbomlott család, az elvesztett jövő, emberi élet okozta fájdalomra. A bor adja a „megoldást” a problémákra, ezáltal válik a kötet egyik kulcsmotívumává.

„Szürke, gyűrött, másnapos arccal ácsorognak, alig szólnak egymáshoz, csak befelé rimánkodnak, hogy Sarkadiné Piroska néni csak kelne már, nyitná már az ajtót. Sarkadiné házi bort mér, ismerősöknek hitelbe is ad, és itt mindenki ismerős, de mostanában beteges, öreg is. Az nagy kitolás lenne, ha meghalna, mondja Béres rekedt hangon, nem kellene kifizetni a tartozást, de utána hol innánk? Pintér is korán kel, de nemigen ad hitelbe, drágábban is adja. És tulajdonképpen ezt szokták meg, hogy itt állnak, aztán majd mennek tovább. Piroska néni ad nekik annyit, amitől fel lehet ébredni, meg lehet mosakodni, borotválkozni, reggelizhet is, akinek az a mániája, aztán ki lehet menni az utcára, nem messzire, az emberen nem látszik semmi különös. Ennyitől rendbe lehet tenni a jószágot, akinek van, egymásra hányni az ágyneműt, vagy csak visszafeküdni, és aludni végre, ameddig lehet. Aludni, az lenne jó, sokáig. Aztán felébredni úgy, mintha csak álom lett volna ez az egész.”